Tomázs traktátumjai Kínából

Igen, találtam egy használhatónak tűnő megoldást, így visszakanyarodok a régi blogom felületéhez, a www.skandalum.blogspot.com -ra, az itteni bejegyzések exportálva lette oda.

Hogy Tomázs nem nyelvtant tanul, sekély e kéj. Ez jó szar volt. Mindazáltal valóban a minap jöttem világra 23 évvel ezelőtt, s ez az első nap, hogy nem otthon ünneplek tortának látszó tárgyakkal. Reggel Miya már mindeféle gyümölcsöt, süteményt hozott, Minfan meg sört, máris fel lettem köszöntve, s tökre jól esett, hogy tudták a napját, annak ellenére, hogy nem is tájékoztattam őket erről.

Aztán ráerőltettük magunkat egy reggeli futásra a pályán, most meg azon gondolkodom, hol hagytam el a tüdőmet.

Ezt követően elvittek egy hongkongi kajázdába, ahol sikerült újfent egy ultra adag rizses megoldást választani magamnak: néha rendesem úgy érzem, miattam kapálják a rizsföldeket, annyit zabálok belőle.

Na megyek egész népemet nem középiskolás fokon tanítani. Avagy inkább aludni egyet.

Jó emberek. Délután megéheztem, leugrottam hát az utcára enni valamit, benéztem a szokásos kajázdába. A sarokban ült egy kínai kőmíves kompánia, Qinshi Huangdi terrakottahadseregével vetekedő nagyszámú sörhadosztállyal. Leülök kis székecskémre, szívószálból iszom a kólácskámat, mikor az egyik felém fordul, s kérdi: tudsz kínaiul? Tudok valamicskét - bólintottam, majd meginvitáltak magukhoz, s rögvest rendeltek nekem is egy sört. Észak kínai munkások voltak, éppen a Nanshida-t, vagyis az egyetemünket toldozzák-foltozzák, messze földről jöttek ide. Azon röhögtek, hogy jobban értem őket, mint az itteni pincérek, ami persze túlzás volt, de nagyjából tudtam követni szava járásukat. Megdícsértek, hogy nem vagyok olyan, mint a többi elbaszott laowai, tudok beszélni, érdekel a kultúrájuk, és kuaizi-vel, azaz evőpálcikával eszem, ami szerintük mégiscsak nagy cucc egy magamfajtától. Az egyik szerint a fejem formája olyan, mint a mongoloké, és bizonnyal feltételezte ellenvetésem dacára is, hogy közös múltunk van a velük. Ez talán onnan eredeztethető, hogy a Magyarország kínaiul 匈牙利(ejtsd: szíongjálí), és ennek első tagját, a xiong-ot, (minek jelentése vad, heves)szokták párhuzamba állítani a 匈奴 (szíongnu) - kkal, egy ősi nomád népcsoporttal, melyet ázsiai hunoknak szoktak titulálni. Ezt követően megkínáltak istentelen pálinkájukból, és minden tiltakozásom ellenére kifizették a kajámat. Elszívtak még pár cigit, aztán továbbindultak, én meg visszajöttem a koleszba.

Mivel megjött az ösztöndíj, nagykirályokká lettünk, a koronázási ceremónia pediglen egy láda Csintaóban nyilvánult meg, amit a szomszéd szobák népességével egyetemben elpusztítottunk. Egy idő után a kínainak egy fejlettebb változatát kezdtük beszélni, bizonyos természeti népek nonverbális kommunikációs sémáinak, törzsi jellegű gesztikulációinak alkalmazásával; valamint különféle hangutánzós szavak nagyszámú használatával a világ összes dolgát meg tudtuk beszélni. Országaink különbözősége gyakorlatilag kimeríthetlen tárházát adja a megvitatandó dolgoknak, és nagyon érdekes dolgokat tanulhatunk egymástól a sör útján.

Tegnap kipróbáltam egy Harbin sört (Harbin Mandzsúriában van - illetve annak volt történelmi fővárosa - fent északon), ami picivel erősebb alkoholfokában, mint a Csintaó, de így is csak 3,6-os, ám ettől függetlenül az íze mondhatni remek: kissé lágy, selymes, egy jégcsaphoz hasonlóan könnyen csúszik, az utóíze meg afféle tündérmesés harmóniát von magával, ergo igencsak ajánlani tudom.

Meg bizony, éspedig annyi - igaz, valami egyszeri letelepedési támogatással egyetemben - amiből 1066 üveg Csintaót vehetek magamnak. Lesz itt buli a Castleban. Meg máshol is. Mellesleg pont időben jött az ösztöndíj, mivelhogy az elmúlt napokban ha éhes voltam,  inkább lefeküdtem aludni, és álmomban megebédeltem, de mostantól nincs többé ilyesmi. Noha vennem kéne egy szótárgépet, ami úgy 4-500 üveg Csintaótól fosztana meg, de hát van nekem kéziszótáram. Rendesen kisütött a Nap.

Elfogytak a filmjeink, menni kellett hát újabbakat venni. Égi rekviem, terrorisztikus tájfun közeleg, mi sem tűnt természetesebbnek, mint elnézni az éjszakai piacra. Fogtunk egy esernyőt Julival, majd az esőfüggöny elől a hotelba húzódó kínaiak legnagyobb megdöbbenésére. Biztos mondták, hogy már megint a hülye amerikaiak. (Még a múltkor volt, hogy napszemüvegben, jégkrémmel jártuk az utcákat, echte elbaszott amerikai turisták benyomását keltve.) Az eső persze elmosta az egészet, még a papucsot is lemosta lábamról példának okáért egy kereszteződés közepén, ahol a kínai kocsik már startra készen vetődtek bele a közlekedési káoszba. Azért így is sikerült jó pár filmcsodával gazdagodnunk. Ma osztottak be csoportokba, három van összesen, az első éves kezdő, a második a haladó, a harmadik pedig a prók válogatottja, és ezek az évfolyamok további szintekre tagolódnak. A második évfolyamban négy szintű csoport van, a másodikba kerültem, Juli a negyedikbe, mi utóbbi a legjobb. De én is elégedett vagyok egyelőre saját szintemmel, az elmúlt évben eléggé elhanyagoltam a nyelvet, most pedig más dolgom sincs, csak ezzel foglalkozni, majd lesz ez még jobb is. Kivált, hogy év közben is van lehetőség akár csoportváltásra, de majd kiderül, hogy milyen lesz. Reggel nyolctól kezdődik a rock’n’ roll, délig kvázi folyamatosan, valamint három délután van fakultatív írásgyakorlat asszem’, amire szintén járni fogok.Maga a csoport eléggé multi-kultinak tűnt, amerikaitól japánig, indiaiig valamennyi náció képviseltetve lesz, egy-két arcot már most ismerek belőle, akik jófejnek tűntek, nem lesz itt para.

Holdfényes éjjel, bagzó macskák szerenádja ablakom alatt, min,deközben a London Elektricity likvidjei gurguláznak fülemben. Hiába, mégiscsak hoznom kellett 300 giga drum’n’basst magammal, hátha rendszerellenes, vagy ilyesmi érted, és ha egy évig 180 bpm nélkül kellene élnem, az már valóságos aszkézis lenne, arra pedig nem vállalkozhattam. Napok óta nincs net, ami gátolja a kapcsolattartást, de ma azt mondták, hogy menjünk vissza holnap, és akkor újra átbeszéljük a dolgokat. Az otthoni riadalomkeltéssel ellentétben nem fognak börtönbe zárni múltkori fészbúkos státuszjelentésemért. De azért az ismétlés, és egyáltalán a maradéktalan megértés végett még egy ízben hangsúlyoznám, nem fognak börtönbe zárni. Nem.

Az ágyam mögött leltem egy rejtélyes kábelt, mely felvezet a világhálóra remélhetőleg, onnantól kezdve a kommunikációval sem lesz probléma. Múlt héten otthoni idő szerint most 17:52-kor még otthon rohangáltam elbúcsúzni nagyszüleimtől, barátoktól, melynek megrengető ténye mintegy Indiana Jones korbácsához hasonlatosan kapaszkodott alkaromba, s rángatott visszafelé.

Most pediglen egy hete vagyok itt, és szeretem Kínát, szeretem Nanjingot. Szeretem az itteni életformám, ezt tudnám igazándiból aranyéletnek nevezni, mert tulajdonképpen semmi mást nem csinálok, csak ismerkedem a kultúrával, amivel valamilyen formában foglalkozni szeretnék. Ismerkedem az itteni emberekkel, akik mind gondolkodásmódban, hozzáállásban gyökeresen más attitűdöket képviselnek, mint odahaza tapasztalható. Kissé elenyészett a honvágyam, ami kizárólag országunk körülményeire érvényes.

Ma elvittek a kórházba, az otthon végigvajúdott orvosi vizsgálatokat ellenőrizték le, s mivelhogy esetünkben mindent rendben találtak, 380 yuan helyett mindösszesen 60-nal lettünk könnyebbek, ami örvendetes. Megírtuk ma a szintfelmérő vizsgát, ami korántsem volt para, mindezzel egyetemben azért szokásomhoz híven elbasztam. De e csoportbeosztást nem kell véglegesnek tekintenünk, ha időközben feltunkoljuk magunkat, lehetőség van ugrásra is, ami szintén jól hangzik. Már lassan végére érünk a dvd-pakknak, amit még a tájfunban vettünk az éjszakai piacon, a legkirályabb a Star Strek volt, aminek sztorijáról gőzünk sem volt, s ezen a kínai felirat sem segített sokat, de nagyon szép képek, meg egyáltalán felvételek voltak benne, meg kifejezetten akció dús volt, ergo viszi a pálmát. De most már be kell invesztálni egy újabb csomagba. Holnap lesz a tankönyvvásár, amit remélhetőleg nekünk nem kell vásárolni, lévén teljesen finanszírozott formátumban jöttünk ide. Ahhoz képest viszonylag bájos összeget leakasztottak rólunk idáig, mondjuk ebbe beleértendő a kolesz-kaució, miegymás is, de míg a vonatjegyem ki nem perkálják, nem alszom nyugodtan.

Egyébiránt azt tudjátok, hogy a Keletiben kiérve, a metró felé gyalogolva - illetőleg annak lejáratával szemben - az állomás melletti étteremre az van írva, hogy Nanjing étterem? Eddig is tudtam, viszont csak most jutott eszembe, hogy Nanjingban vagyok…

Apropó kaja! Nos, a kínai kulináris megoldások velejárói a zöldségek, amik szerintem nem erre a bolygóra valók, a hús meg ehhez képest visszafogottan szerepel, ami elviekben egészséges, de szeretnék már egy rántott húst enni. Mondjuk ma csirkeszárnyakat ettem az itteni mekiben, amik de iure panírozottak voltak, vagy legalábbis azt imitálták, hovatovább a rántott hús egy távoli leszármazottjának tekintettem rájuk, ami ha csak egy tiszavirág életéig is, de felidézte az itthoni ízeket. Ahhoz képest viszont, hogy itthon nem túlságosan rajongtam a kínai kajáért, itt nyilván teljesen elégedett vagyok vele, vagyis éhen dögleni bizonnyal nem fogok. S mivel 3 yuan (90 huf) az üveges Qingdao, ezért szomjan sem halok. Éspedig hogy csak 2,5%-os  a Qingdao, még berúgni sem fogok. 

Nem hát. Pusztán az elmúlt napokban láthatóan nem tudtam netezni, aminek egyszerű oka van: a könyvtár portása már a múlt hét valamennyi napján üldözött, mert nem volt saját könyvtár-kártyám. Első alkalommal megugatta, hogy takarodjak a könyvtárba saját kártyáért, ne mindig a könyvtáros csajokét kunyeráljam el, én helyeseltem, holnap elmegyek, főnök. Másnap se mentem el, csak netezni, újfent ugatott, hogy a kártya, a kártya. Rendicsek, főnök, holnap lesz kártya, és ez így ment Péntek estéig, mikor is megfejtettem a fészbúk-rébuszt, és rövid időre fel tudtam menni, hogy leszedjen a falamra kirakott Rihannás-Eminemes undormányt; de aztán csak nem szedtem le a silány ízlésű, mainstreambe olvadt köznép vasakaratából kifolyólag, de nem is ez a lényeg. Csakhogy elment a netem valamiért, nem működött az előzőleg gondosan lementett felhasználónév és jelszó. Szóltam a könyvtáros csajnak, hogy figyelj, add már ide légy szíves a sajátodat, becsszó nem nézek rajta pornót, mert tudom, hogy azért börtönbe zárnak téged. Sőt, még fészbúkozni sem fogok. (Bár utóbbit nem mondtam neki, csak úgy néztem rá, hogy ezt olvashassa ki szemeimből.) Akadékoskodott, hát ő nem akarja, izé, vágta a pofákat, odahívta a spanját, ott sugdolóztak előttem: te add neki oda, nem, te add neki, én nem adom, add te… Lányok, a kurva életbe, csak a leveleimet akarom megnézi… Okézs, mindjárt szólnak valakinek. Na kinek szóltak? Persze, hogy a portásnak, aki mint valami texasi ranger jött felém hatalmas haraggal, hogy teeeee! Elmondtam neki a szitut – ami igaz is volt, hogy  –shifu, tényleg voltam a bangongshi-ben, de megmondtak, hogy csak jövő héten lesz itt a forma, akinél a kártyát lehet majd igényelni. Aztán elengedett végül, de inkább nem másztam vissza, mert ha még egyszer összetalálkoztunk volna, abban nem lett volna köszönet.

Szombat. Délelőtt döglés, nem tudom, mi van itt, de valami éjszaka is szívja az akkumlátoromat, minden reggel úgy ébredek, mint akit magáévá tett Retekszisz, a szélesszájú orrszarvú. És nap közben is meglehetősen fáradt vagyok, ez a permanens hőség kikészít, pedig itt még közel sincs olyan meleg, mint igazán délen. Bárcsak olyan 14-15 fok lenne, mint itthon… Hoztam jó sok zakót, hosszú ujjú inget, nadrágot is, biztos lesz összesen 5 nap, mikor felvehetem őket. Pólót, rövidgatyát csak módjával pakoltam be, pedig abból kellene a legtöbb. Majd veszek, ha jön az ösztöndíj. Ami jövő szerda elvileg, addig viszont szart se. Van még egy kis pénzem, abból tuti kihúzom addig, és nem is arról van szó, hogy drága lenne Kína, csak egy picivel kéne több, hogy valóságos bonvivánként működhessek. Mondjuk az elején rengeteg pénzt kúrtam el akaratomon kívül magával az idejövetellel, azóta kvázi semmi haszontalant nem újítottam, de ilyent, mint borotvát, borotvahabot, etc. mégiscsak vennem kellett.

Ma először vállalkoztunk arra, hogy messzebbre elmerészkedünk a városon belülre, illetőleg először a másik nanjingi egyetemet, a Nándá-t szerettük volna lecsekkolni, ami elviekben egészen közel fekszik a miénkhez. A taxiból idefele jövet valóban láttam ugyan, de valahogy csak sikerült elbasznom a direkciót, és a lényeg az volt, hogy egy idő után a Xinjiekou-ban, vagyis a város központi részében találtuk magunkat. Itt összeütköztünk két brazil formával, akik itt dolgoznak Nanjingban, pont Rubensnek hívták az egyiket, mint az én – most már csak néhai - Csapás utcai szomszéd cimborámat, ki kiutamat megelőzőleg zúzott vissza Brazilhonba. Egy kicsit diskuráltunk velük, ők is a Castle-t ajánlották szórakozási vágyaink sólyomszárnyainak kibontakoztatása végett, nemsokára muszáj lesz ám megvizsgálnunk. Gondoltunk egy nagyot Julival, és a metró felé vettük az irányt, hogy elzúzzunk a Konfuciusz templomba. Lementünk a metróba, vettünk jegyet, ami ilyen zsetonformájú megoldás, és talán okosabb a rendszer, hogy csak ezzel a zsetonnal enged be, enged ki; minthogy nálunk állomásonként 5-6 magasan kvalifikált, árgusszemű, kiégett Kerberosz vár lecsapni jegy nélküli utasokra, ám a múlt hónapi, tavalyi, avagy buszbérlet tapasztalataim szerint tökéletesen kielégíti őket. Mihelyst elértünk a megfelelő állomásra, és feljöttünk az utcára, Nanjingnak ismét egy kissé más oldalával találtuk szembe magunkat. A betondzsungel lombkoronaszintjén ugyanúgy megvannak a felhőkarcolók, viszont az avarszintbéli élet már sokkal hitelesebben tükrözte a kínai valóságot, számtalan utcai árus, riksás, kifőzdék, miegymás, ordenáré szagok jobbról-balról fentről-lentről, és mégis egyértelműen lehet érezni azt a folyamatos lüktetést, pulzálását, mi ezt a várost jellemzi.

És aztán odaértünk a Konfuciusztemplomhoz (Fuzimiao), nos az a hely valami hihetetlen. Tudom, mindenre azt írom, hogy hihetetlen, de e kategória fogálmát egyszerűen minden nap felülírja valami. Idáig is azt írtam, hogy annyira kínai ez a városrész, hol lakom, de ez, ez volt a legkeményebb idáig. Csak szuperlatívuszokban vagyok képes szólni az építészeti jellegzetességekről, a szűk kis sikátorszerű utcákról, melyek végigkígyóztak az egész negyeden keresztül, hol végigjöttünk, és igazából csak itt döbbentünk rá, milyen irdatlan nagy ez a város. A folyó szabdalta rész valami elképesztő volt, két oldalt teaházak, kalitkában énekesmadarakkal, a folyamon pediglen komótosan csúsznak le a különböző hajók, csónakok. Mindezt egy hídról bámultuk.  Ezen az egy megállón órákig járkáltunk, igaz, sok mindent meg is néztünk közben, de akkor is óriási méretű volt. És csupán az 1-es metróvonal második megállójáig jöttünk a központtól, amin legalább 15 állomás van. És ezen kívül még több metróvonal is van. Ebben a negyedben rajtunk kívül egy laowai, vagyis külföldi sem volt, így számos csodálkozó szempárral találtuk szembe magunkat, bennünk mondjuk semmilyen közös nincs az ázsiaiakkal, így érthető is. És Nanjing még igen frekventált helynek számít külföldiek szempontjából, de azok leginkább az egyetemek, illetve a toronyházak, szállodás vonzáskörzetében tanyáznak.

Kókaiként kicsit tartottam a városszörny urbanisztikus agyaraitól, de ez egy olyan hely, ahol akár több évet is el tudnék tölteni. Alig vagyok itt egy hete, de már szeretem, még akkor is, ha kvázi még most sem láttam belőle semmit. Pedig egészen az estébe nyúlóan csak baktattunk, nagy segítségünkre volt a telefon gps-e, hála Istennek működik a térkép, mit még otthon oktrojáltam rá. Mondjuk azt sejtettem, hogy hat millió ember nem egy riksában fog lakni, de hogy ilyen kolosszális legyen, arra korántsem gondoltam. Ebből adódóan szinte kimeríthetetlen lehetőségekben. Az emberek segítőkészek, többségük igen tisztán beszél, szóval még ezzel sincs semminő probléma. Találtam egy fodrászatot is a közelben, ergo ebből a szempontból is megszűnt a para. Fura, hogy talán a meleg miatt, de egész nap mondhatni nem vagyok éhes. Enni eszek, de evés előtt és evés után is ugyanazt a furcsa „hallomásbeli köztes létet” érzem. Másegyebet illetően iszonyatosan lefáradtunk az egész napos mászkálásban, aztán még ráadásul segítettem Minfanéknak mosógépeket pakolni ide-oda az épületek közt. De iszonyat jó nap volt.

Ma kicsit szétnéztünk a városban Julival, elcsatangoltunk erre-arra, benéztünk egy áruházba, ahol pár szükséges cuccot még újítottunk, úgymint a Ferihegyen elkobzott borotvát, borotvahabot, már csak arcszeszt felejtettem el. Az árak bizonyos nyugati márkákat illetően lényegében megegyezőek, mint itthon, más tekintetben viszont jóval kedvezőbbek, mint nálunk. Példának okáért egy 50 db-os TDK DVD csomag 3 yuan (=100 HUF), mikor otthon a piacon vettem 2500-ért 25 darabot. Érdekes momentum, hogy az iszonyat cenzúra ellenére minden második utcai árusnál 10 yuanért lehet kapni olyan DVD csomagokat, melyen 10 film van, köztük az Avatar, a Vasember, etc., eredeti lemezen...

Reggel újfent rőt lármára keltem, visszajött a vietnámi szobatársam, Mifan, de amint megláttam nála a karton Qingdao-t, egyből mosoly vágott barázdát magának orcámon, s helyeslően bólintottam. Egyébiránt nagy forma, egész sokat tud a környékről, mármint Magyarország környékéről, mert faterja tett egyszer egy európai körutat, és kb. minden országot bejárt, kivéve szittyföldet. Ekkép Csehszlovákiától kezdve Bulgárián át Ausztriáig mindent vágott. Persze Budapestet vágta, mi több, az Osztrák-Magyar Monarchiát is, dióhéjban elmeséltem neki Trianont, csak úgy miheztartás végett. Hézagosan én is ismerem Vietnám történetét, a Csampa-királyságot, a Khmer-Birodalmat, a francia gyarmatosítást követő Kokinkínát, Tonkint, meg volt még egy tartomány akkoriban, Ho Shi Mint, etc., de ezeket kínai neveivel még nem találkoztam, így csak a vietnámi háborúról beszélgettünk. Ecsetelte a gyönyörű magyar nőket, amivel maximálisan egyet is értettem. Nagy parájuk, hogy náluk nincsenek szőkék, bizony barátom, az csakugyan szomorú. Egyébként a kínaiak azt nem bírják felfogni, mint ahogy Mifan sem, hogy van magyar nyelv, és hogy milyen az. Megtanítottam őket a szervuszra, és végtelenül nehéznek tartják. De a sziát is. A vietnámi is nyelvet tanulni van itt, csak már egy éve itt van, mellesleg még négy évig fog, a kínaija még nincs a toppon, de azért gond nélkül tudok vele diskurálni.

Jövő héttől remélhetőleg lesz internet-kártyám, amivel a saját szobámból is tudok majd netezni, nem tudom, hétvégén van-e könyvtár, már fészbúk stigmák jelentek meg az alkaromon, égek a vágytól, hogy megnézhessen a notifikációmat, bár tartok tőle, hogy az még nem most lesz.

Jövő héten derül ki szintén egy vizsga kapcsán, milyen csoportba kerülök, amitől kicsit parázok, mert nem vagyok a toppon egyelőre, az elmúlt évben gyakorlatilag alig foglalkoztam valamit, de majd rápörgök, ezért is jöttem, hogy rápörögjek.

A Qingdao (ejtsd:csintaó) sör: kiváló. Még németek alapították a sörgyárt a 20. század elején a boxerlázadást követően kezükbe került Shandong-félszigeten, hogy európai ajkúaknak gyártsanak sörcsit. Aztán a japánoké lett a gyár, majd végül a kínaiak privatizálták.

Az ízén ez mitsem változtatott, valóban jó sörről van szó.

Megérkeztem tehát Nanjingba. Ahogy kiléptem a vasútállomásról, egyből körül vett a város aurája, s ahogy végignéztem rácsodálkozva minden apró mozzanatra a taxi ablakából, elégedetten konstatáltam, hogy bizony, ez Kína! Jogosan merül fel mondjuk a kérdés, hogy mi mégis mi legyen, Litvánia?

De nem ebben az értelemben gondoltam, hanem hogy valami ilyesminek képzeltem, ilyennek láttam képeken-filmekben, ergo nem hazudtolta meg magát semmilyen tekintetben. Minden olyan, mint a képeken, valódi nagyváros, több száz emeletes toronyházakkal, ugyanakkor igen sok zöld városrésszel is egyszersmind. Odaértem az egyetemre, egy nagy plakát üdvözli az újonnan jött diákokat, a készséges portás be is vezetett abba az épületbe, ahol a regisztrációs teendőket végeztük. Persze még mindig vonszolva döglött bőröndömet, kikészülve a klímától léptem be, ahol egyetemista csajszik várták a magamfajtákat, majd gardíroztak a délután folyamán. Nagyon rendes és segítőkész volt a Jessica művésznévre hallgató csaj és kompániája. Miután a regisztrációval megvoltunk, elkísértek a koleszba. A campuson végigsétálva úgy kapkodtam a szemem a pálmafákról a tradicionális kínai épületektől a szökőkutakig, kőfaragások, hogy a végén összeütköztek kiugró szemgolyóbisaim. Valami hihetetlen környezet, valóságos fa-matuzsálemek által körült ölelt hamisítatlan kínai építészeti megnyilvánulások, számtalan park, (a mai napon pedig egy káprázatos tavat is felfedeztünk), mindez istentelen kabóca-koncerttel kiegészítve; több, mint két napnyi utazással, s 9000 kilométerrel hátam mögött ez több inger volt egyszerre, mint amennyit biztonsággal fel tudtam volna dolgozni.

Először a Nanshan hotelba mentünk be, ami egy igen színvonalas apartmanszerűség, a szerencsésebbeket ide osztják be, amikor töltöttük ki az adatokat, és néztem körbe, csak úgy vertem a nyálam, milyen helyre kerültem, aztán mikor végeztem, s megkaptam kulcsom, szomorúan vettem tudomásul, hogy akkor menjünk, és nézzük meg a valódi helyet, hol lakni fogok. Így toltam fel kint kimúlt gurulni már régóta nem guruló bőröndöm még jó pár lépcsőfokon, hogy a Nanshan hotel mögött megpillantsam az International Students Hostelt, és vegyem birtokomba lakosztályom, ami egyébiránt teljesen korrekt. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nekem egy 5 csillagos lakosztályban négy fal négy csillagot jelent, egy ágy pedig már az ötödiket, nagy elvárásaim sosem voltak, de ez ettől függetlenül is azt kell mondjam baráti. Van egy kis előtér, mellette mosdó, majd egy társalgórész TV-vel, és végül a kellően nagy hálószoba két szobával, szekrénnyel, íróasztalokkal. Ami külön érdekes, hogy a hálószobából nyílik egy kifejezetten szárítóhelység, a kimosott ruhák számára, folyamatos fűtés van benne, és vállfák, valamint ablakok, amikből kilátás nyílik a városra. Alattunk standard kínai házak vannak, bennünk  a standard kínai élet attribútumaival. A lényeg a kolesszal kapcsolatban, hogy itt lehet majd bulizni is, a Nanshan hotelba szerintem kínai harangba zárna a recepciós részegen.

 Elvileg van egy vietnámi szobatársam, érdekes körülmények között találkoztam vele: tegnap estére már igencsak lefáradtam a megannyi megpróbáltatástól, és le is dőltem este. Olyan éjjel egy fele csattog-villámlik valami, egy homályos alak közeledik a szobába, reflexből ragadtam magamhoz szótáram és kínaiul kiabálva keltem ki ágyamból, hogy mégis ki a tököm vagy te, hogy csak így berontasz ide, rendesen ráhoztam a frászt szerencsétlenre, aztán felvilágosított, hogy a szobatársam lenne. Vagy úgy mondom, akkor kezet ráztam vele, és nem győztem elnézést kérni tőle, rárontottam, mint Retekszisz. Kocsmázni volt a forma, ezért egyből megbocsátottam neki. Visszaadta a szótáramat is. Ha minden rendben mondom, akkor visszadőlök Csipkerózsika-álmomba, és vissza is dőltem. Reggelre nyomát se láttam az arcnak, ki se pakolt a poggyászából.

Reggel kilencre visszamentem a regisztrációs-épületbe, mert szóltak még tegnap, hogy adnak majd kínai sim-kártyát. Aztán végül is délután egy órára sikerült is kézhez kapnunk, na mindegy. Amikor kérdezték, hogy van-e már szobatársam, említettem a vietnámit, volt ám meglepetés, lévén nem jelentkezett még be a tag. Picsa tudja, mit csinál az itt egyáltalán. Sokkal érdekesebb viszont, hogy itt találkoztam össze Julival, nagy szerencsénkre egy helyre osztottak be minket az egyetemet illetően, annyi differenciával, hogy a Nanshan hotelban szállásolták el, egy koreai mellé, aki jelenleg nincs itt,  viszont megelőzőleg olyan szinten belakta már szobáját, hogy alig volt már hely pakolni neki valamit. Majd tudatja a koreaival, hogy ez így nem mehet tovább. Mellesleg lesz még egy magyar rajtunk kívül, de őt nem ismerjük. Ez is csoda, hogy ketten ugyanitt vagyunk. Miután Juli regisztrációja is lezajlott, elmentünk kajázni egyet az egyetemmel szemben lévő utcasorra, és 10 yuanért, (kb. 320 forintért) belaktunk, mint az állat. De én még annyi zöldséget életemben nem ettem, mint amennyi egy tálon volt. Nem tetszik ez nekem. Többször írtam megelőzőleg, hogy valamennyi zöldséget deportálnék erről a húscentrikus bolygóról, viszont ettől függetlenül egész jó volt a kaja. Elfelejtettem előző bejegyzésben írni, hogy az egyetem mellett van egy kínai Mc’Donalds, többiek jóslatának megfelelően először ide térbe be elemózsia végett, de ilyen szar sajtburgereket még életemben nem ettem, egyik a kukában landolt. Ergo nyugi, tovább hízni bizonnyal nem fogok, mi több, ha egy év zöldségezés után nem áll vissza a koleszterinszintem, akkor soha életbe nem fog. A kaják fűszerezése mértékkel markánsabb az itthoni kínai kajázdák megoldásainál, a csípős tényleg csípős, ergo oly nagy gond nincsen. Majd megszokom.

Délután regenerálódtunk egy kicsit, majd estefele elnéztünk az esti, vagy éjszakai piacra. Csakhogy utolért bennünket a tájfun. Igen, a tájfun, van az is, ami nem kifejezetten baj, hiszen valamelyest lehűti ezt az alapjáraton rothasztó időt. Ezt megszokni nem fogom tudni, magas a páratartalom, hőség van, nehezen viselem. Szóval elindultunk, épp akkor bontakozott ki a piac, vettünk párnát, huzatot, Juli lealkudott mindent, mint az állat, elég jól tolja, akárcsak a kínait. Aztán az áthatolhatatlan esőfüggöny meghátrálásra késztetett bennünket, behúzódtunk egy táskaárus nő bodegájába, majd mikor kissé enyhült az eső, visszaindultunk az egyetemre. Így is szarrá áztunk. Az éjszaki piac nagyon érdekes, pedig az eső el is mosta az egészet, ennél csak pezsgőbb szokott lenni. A közlekedés afféle erős kutya baszik alapon működik, a közlekedési lámpák jobbára tájékoztatás gyanánt funkcionálnak, lehet menni, meg nem is, effektíve csak azt nem írják ki, hogy csinálj, amit akarsz. Persze nem annyira gázos a helyzet, de figyelni kell. Fokozottan.

Különben számos piac van még erre ezen kívül, külön zöldségpiac is, miegymás. Egy zöldségboltban olyan zöldségek és gyümölcsök voltak, amiket még életembe nem láttam. Le is fotóztam egyet, Dávid hallod, erre kéne átváltanod Dinnye helyett! Akkora, mint egy dinnye, csak ilyen tüskés. Majd megtudakolom, micsoda.

Betértünk még a délutáni kajáldába, egy újabb adag tofuköltemény elszavalásának céljából, majd könyvtár. Az időeltolódás bátyámékhoz 7, anyámékhoz 6 óra, a könyvtár meg csak fél tízig van nyitva, így túl sokat nem tudunk beszélni, mivel az otthoniak még javában dolgoznak-tanulnak, mikor nálunk már az éji bogarak koppannak nagyot a falban. Azért így is tudunk gond nélkül beszélgetni, szerencsére a skype-ot nem érinti az internet-cenzúra, ami fészbúkot s a bloggert sújtja. Fészbuk függő voltam, csoda, hogy életben vagyok három nap kihagyás után, dolgozom a megoldáson; egyébiránt akinek van valami megoldása, ne habozzon kommentben, vagy akár postagalambbal elküldeni.

Összességében már nagyjából rendben vagyok, lokálpatrióta lévén iszonyatosan hiányoznak az otthoniak, mind a szerettek, mind a barátok; viszont jól érzem magam az új környezetben. Pedig még kvázi semmit se láttam belőle. Fura lesz, hogy egy évig itt fogok élni.

Miként a blogger nem elérhető Kínahonban, nolens-volens a blog.hu-t kell használnom.

A Kóka-Budapest-Moszkva-Shanghai-Nanjing túra nem egy kellemetes dolog. Ahogyan lezajlott pediglen rendesen kálvária gyanánt is elmegy. A lényegét tekintve itt vagyok, Nanjingban, és ez a lényeg. De mi történt eddig?

Egyrészről nagyon nehéz volt az elválás. A Ferihegyről úgy fordultam ki a kifutóra géppel, mint az alomtól megfosztott kölyökkutya, sírdogálva, bóbiskolva vetettem bele magam felhőországba, ami igen érdekes volt; az út már nem kifejezetten: a szárny mellett ültem, az meg úgy remegett, mintha valaki papírból hajtogatta volna, és celluxozta volna rá a gépmadár testére . Az is idegesített, hogy különösképpen nem terveztem meg előre semmit; majd az adott helyszínekre bízva a dolgot, és ha valamit utálok, az a bizonytalanság, mely frusztrációkat gerjeszt bennem. A bajt az jelentette igazából, hogy nem is volt kedvem megtervezni már az utolsó napokban a továbbiakat, majd ad hoc megoldódnak, véltem. Elérkeztem a Sheremetyevó, magyarosan Semerreretyó reptérre Moszkvába, a neurotikus tünetképződések melegágyába. Megyek a tömeggel, állok be a beléptető kapuhoz, mire egy Valkűrre, Odin harcos leányára emlékeztető orosz asszonyállat – tényleg csak egy tülkös sisak kellett volna búrájára – elkezd hadoválni oroszul. Nem áll le, mondja, mondja, én meg csak nézek széttárt kézzel, és szósodrában erőtlennek tűnő „excuse me”-kkel próbáltam gátat venni az események tovább bonyolódásának. Majd elkaptam szavaiból egy trányzít-ot, mondom trányzít? Dá, trányzít, mutat az ég fölé. Szerintem ő arról beszélt, hogy a mennyországba jutok, ha nem tűnök el innét azonmód, én meg felindultam a lépcsőn, hátha nekem jön valami trányzít. Nos trányzít nem jött, helyette viszont két erdélyi honfitársunkkal ütköztem, ki szintén a trányzít rébuszát próbálták megfejteni. Elorientálódtunk végül a tényleges nemzetközi trányzíthoz, csak ott éppenséggel nem volt senki. Így vártunk két órát, hogy jöjjön egy orosz nő, és beengedjen minket, így kerültünk be a terminálba. De melyikben? Hát ez az. Miként lényegében senki nem beszélt angolul a reptéren, csak később tudhattuk meg talán az egyetlen kommunikációképes stewinak látszó nőtől, hogy a F terminálban vagyunk, amit kerestünk. Ergo jöhetett a már csak 9 órás várakozás a gépre. Még szerencse, hogy jó arc volt a srác és a csaj, mégse egytagú farkasfalkaként kellett működnöm. Számos könyvet adtak unaloműzésre, úgymint Freud:  A mindennapi élet pszichopatológiája, aminek az első részét majdnem le is gyűrtem az órák alatt: elképesztően érdekes fejtegetés a pszichoanalízis voltaképpeni megteremtőjétől, ha hazajövök mindenképp megszerzem. Majd telt-múlt az idő, és lassan elindulhattam beszállni. Abban csak reménykedtem, hogy a poggyászomat átrakták az orosz gépre… (Mellesleg sajnálom, hogy a nagy utazóhátizsákom nem hozhattam ki, kicsit sem felelt meg a kézipoggyász méretének, mondjuk ez várható volt, de az nem, hogy 30 ropit kelljen ráfizetni. Ezért még az állomáson átpakoltam egy kisebb táskába, és azt hoztam most ki.) Beszálltam végül az orosz gépmadárba, ahol az ülések ilyen satujellegűek voltak. Mellém ült Igor, a pusztító, morózus tekintete alapján adtam neki ezt a nevet. Az orosz gépen is olyan szépen, szentimentálisan elmondtak oroszul mindent, hogy ismételten repdestem az örömtől. Módfelett kényelmetlen volt, alvás hiányában már az oxigénmaszkot kerestem, hogy valamitől bekábuljak legalább, de aztán sikerült megtalálnom Az alvók magazinjának az év alvása pózát, lehajtottam a kajatartót, és arra hasaltam rá. Csodálatos érzés volt, míg egy hátborzongató hangfoszlány be nem lopta magát füljárataimba: egy kisgyereket, akit vagy nyújtódeszkával verdestek, vagy az orrán próbálták kiszedni a gerincét centiméterről centiméterre, de olyan hangokat adott, hogy azt hittem én is megdöglök. Hol olyan magas hangon visított, hogy megrepedtek a bordáim, hogy úgy hörgött, hogy a gyomron is összeszorult; mintha egy hiéna és a tyrannoszaurusz pokoli duettjét hallgattuk volna, így aludni sem igazán tudtam a 9,5 órás úton. Ennek eredményeképpen úgy kerültem Shanghaiba, mint Geronimo.

Shanghaiban zakóban az  iszonyatos páratartalomban, harminc fokos melegben kerestem taxit, találtam is, de iszonyat pénzt kellett fizetné érte, hogy bevigyen a vonatállomásra a repülőtérről, aminek nem túlzok, ha azt mondom: termináljai egyenként akkorák, mint Kóka. Az autópályán egy félkörívet írtunk le a város körül, ami a legkevésbé sem volt szimpatikus. A távolban szmogba vesző kontúrokban rajzolódtak ki valóságos épületóriások, és igencsak bizarr látványt nyújtott az, hogy reflektorok fénye vágott utat maguknak a mindent körbeszövő kulimászban. Ipari központ, nagyon erőteljesen pollulállt.A 摩天大楼 - k, vagyis a felhőkarcolók árnyékában bújnak meg az egyre kisebb számban lévő tradícionális városzrészek, durva volt látni, ahogy a picike hagyományos lakótelepek felett vészlóslóan meredtek a toronydaruk.

Na de elértem végül a vasútállomásra, ahol kitört a gurulóbőröndöm egyik kereke. Ez volt az a pillanat, mikor letérdeltem a földre, és megpróbáltam hasbaszúrni magam valamivel, de nem találtam semmit. Folytattam hát az utam, megtaláltam a jegyirodát, ahol egy halálcsillag méretű kivetítőn volt tízcsillió kínai irásjegy a városokat és a vonatokat jelezve, olyan fáradt voltam már, hogy csak nehezen tudtam egy Nanjing-ot kivenni belőle. Majd ezt követően sikerül elvonszolnom magam a megfelelő pályaudvarra, meg is találtam a vonatot, közben persze húztam magam után a félig döglött bőröndöt, nyakamban a laptoptáska agyonra megpakolva, illetőleg a hátamra szigszalagozva a standard utazótáskám szintúgy totál-tele, elég bizarr látványt nyújthattam. Felszálltam vonatra, eljöttem Nanjingig. Természetesen rögvest betaláltak a hiéna-taxisok, igen szép pénzért elvittek az egyeteme campusára, és végre ideértem. Ezzel be is fejezem első bejegyzésem, mivelhogy a könyvtárban lassan lejár az időm, lépek is lassan, amint lesz több időm, folytatom a sorokat a soron következő élményekkel, úgymint az egyetem, az esti piac, maga a város, és maga Kína.