Tomázs traktátumjai Kínából

Jó emberek. Délután megéheztem, leugrottam hát az utcára enni valamit, benéztem a szokásos kajázdába. A sarokban ült egy kínai kőmíves kompánia, Qinshi Huangdi terrakottahadseregével vetekedő nagyszámú sörhadosztállyal. Leülök kis székecskémre, szívószálból iszom a kólácskámat, mikor az egyik felém fordul, s kérdi: tudsz kínaiul? Tudok valamicskét - bólintottam, majd meginvitáltak magukhoz, s rögvest rendeltek nekem is egy sört. Észak kínai munkások voltak, éppen a Nanshida-t, vagyis az egyetemünket toldozzák-foltozzák, messze földről jöttek ide. Azon röhögtek, hogy jobban értem őket, mint az itteni pincérek, ami persze túlzás volt, de nagyjából tudtam követni szava járásukat. Megdícsértek, hogy nem vagyok olyan, mint a többi elbaszott laowai, tudok beszélni, érdekel a kultúrájuk, és kuaizi-vel, azaz evőpálcikával eszem, ami szerintük mégiscsak nagy cucc egy magamfajtától. Az egyik szerint a fejem formája olyan, mint a mongoloké, és bizonnyal feltételezte ellenvetésem dacára is, hogy közös múltunk van a velük. Ez talán onnan eredeztethető, hogy a Magyarország kínaiul 匈牙利(ejtsd: szíongjálí), és ennek első tagját, a xiong-ot, (minek jelentése vad, heves)szokták párhuzamba állítani a 匈奴 (szíongnu) - kkal, egy ősi nomád népcsoporttal, melyet ázsiai hunoknak szoktak titulálni. Ezt követően megkínáltak istentelen pálinkájukból, és minden tiltakozásom ellenére kifizették a kajámat. Elszívtak még pár cigit, aztán továbbindultak, én meg visszajöttem a koleszba.