Tomázs traktátumjai Kínából

Nem hát. Pusztán az elmúlt napokban láthatóan nem tudtam netezni, aminek egyszerű oka van: a könyvtár portása már a múlt hét valamennyi napján üldözött, mert nem volt saját könyvtár-kártyám. Első alkalommal megugatta, hogy takarodjak a könyvtárba saját kártyáért, ne mindig a könyvtáros csajokét kunyeráljam el, én helyeseltem, holnap elmegyek, főnök. Másnap se mentem el, csak netezni, újfent ugatott, hogy a kártya, a kártya. Rendicsek, főnök, holnap lesz kártya, és ez így ment Péntek estéig, mikor is megfejtettem a fészbúk-rébuszt, és rövid időre fel tudtam menni, hogy leszedjen a falamra kirakott Rihannás-Eminemes undormányt; de aztán csak nem szedtem le a silány ízlésű, mainstreambe olvadt köznép vasakaratából kifolyólag, de nem is ez a lényeg. Csakhogy elment a netem valamiért, nem működött az előzőleg gondosan lementett felhasználónév és jelszó. Szóltam a könyvtáros csajnak, hogy figyelj, add már ide légy szíves a sajátodat, becsszó nem nézek rajta pornót, mert tudom, hogy azért börtönbe zárnak téged. Sőt, még fészbúkozni sem fogok. (Bár utóbbit nem mondtam neki, csak úgy néztem rá, hogy ezt olvashassa ki szemeimből.) Akadékoskodott, hát ő nem akarja, izé, vágta a pofákat, odahívta a spanját, ott sugdolóztak előttem: te add neki oda, nem, te add neki, én nem adom, add te… Lányok, a kurva életbe, csak a leveleimet akarom megnézi… Okézs, mindjárt szólnak valakinek. Na kinek szóltak? Persze, hogy a portásnak, aki mint valami texasi ranger jött felém hatalmas haraggal, hogy teeeee! Elmondtam neki a szitut – ami igaz is volt, hogy  –shifu, tényleg voltam a bangongshi-ben, de megmondtak, hogy csak jövő héten lesz itt a forma, akinél a kártyát lehet majd igényelni. Aztán elengedett végül, de inkább nem másztam vissza, mert ha még egyszer összetalálkoztunk volna, abban nem lett volna köszönet.

Szombat. Délelőtt döglés, nem tudom, mi van itt, de valami éjszaka is szívja az akkumlátoromat, minden reggel úgy ébredek, mint akit magáévá tett Retekszisz, a szélesszájú orrszarvú. És nap közben is meglehetősen fáradt vagyok, ez a permanens hőség kikészít, pedig itt még közel sincs olyan meleg, mint igazán délen. Bárcsak olyan 14-15 fok lenne, mint itthon… Hoztam jó sok zakót, hosszú ujjú inget, nadrágot is, biztos lesz összesen 5 nap, mikor felvehetem őket. Pólót, rövidgatyát csak módjával pakoltam be, pedig abból kellene a legtöbb. Majd veszek, ha jön az ösztöndíj. Ami jövő szerda elvileg, addig viszont szart se. Van még egy kis pénzem, abból tuti kihúzom addig, és nem is arról van szó, hogy drága lenne Kína, csak egy picivel kéne több, hogy valóságos bonvivánként működhessek. Mondjuk az elején rengeteg pénzt kúrtam el akaratomon kívül magával az idejövetellel, azóta kvázi semmi haszontalant nem újítottam, de ilyent, mint borotvát, borotvahabot, etc. mégiscsak vennem kellett.

Ma először vállalkoztunk arra, hogy messzebbre elmerészkedünk a városon belülre, illetőleg először a másik nanjingi egyetemet, a Nándá-t szerettük volna lecsekkolni, ami elviekben egészen közel fekszik a miénkhez. A taxiból idefele jövet valóban láttam ugyan, de valahogy csak sikerült elbasznom a direkciót, és a lényeg az volt, hogy egy idő után a Xinjiekou-ban, vagyis a város központi részében találtuk magunkat. Itt összeütköztünk két brazil formával, akik itt dolgoznak Nanjingban, pont Rubensnek hívták az egyiket, mint az én – most már csak néhai - Csapás utcai szomszéd cimborámat, ki kiutamat megelőzőleg zúzott vissza Brazilhonba. Egy kicsit diskuráltunk velük, ők is a Castle-t ajánlották szórakozási vágyaink sólyomszárnyainak kibontakoztatása végett, nemsokára muszáj lesz ám megvizsgálnunk. Gondoltunk egy nagyot Julival, és a metró felé vettük az irányt, hogy elzúzzunk a Konfuciusz templomba. Lementünk a metróba, vettünk jegyet, ami ilyen zsetonformájú megoldás, és talán okosabb a rendszer, hogy csak ezzel a zsetonnal enged be, enged ki; minthogy nálunk állomásonként 5-6 magasan kvalifikált, árgusszemű, kiégett Kerberosz vár lecsapni jegy nélküli utasokra, ám a múlt hónapi, tavalyi, avagy buszbérlet tapasztalataim szerint tökéletesen kielégíti őket. Mihelyst elértünk a megfelelő állomásra, és feljöttünk az utcára, Nanjingnak ismét egy kissé más oldalával találtuk szembe magunkat. A betondzsungel lombkoronaszintjén ugyanúgy megvannak a felhőkarcolók, viszont az avarszintbéli élet már sokkal hitelesebben tükrözte a kínai valóságot, számtalan utcai árus, riksás, kifőzdék, miegymás, ordenáré szagok jobbról-balról fentről-lentről, és mégis egyértelműen lehet érezni azt a folyamatos lüktetést, pulzálását, mi ezt a várost jellemzi.

És aztán odaértünk a Konfuciusztemplomhoz (Fuzimiao), nos az a hely valami hihetetlen. Tudom, mindenre azt írom, hogy hihetetlen, de e kategória fogálmát egyszerűen minden nap felülírja valami. Idáig is azt írtam, hogy annyira kínai ez a városrész, hol lakom, de ez, ez volt a legkeményebb idáig. Csak szuperlatívuszokban vagyok képes szólni az építészeti jellegzetességekről, a szűk kis sikátorszerű utcákról, melyek végigkígyóztak az egész negyeden keresztül, hol végigjöttünk, és igazából csak itt döbbentünk rá, milyen irdatlan nagy ez a város. A folyó szabdalta rész valami elképesztő volt, két oldalt teaházak, kalitkában énekesmadarakkal, a folyamon pediglen komótosan csúsznak le a különböző hajók, csónakok. Mindezt egy hídról bámultuk.  Ezen az egy megállón órákig járkáltunk, igaz, sok mindent meg is néztünk közben, de akkor is óriási méretű volt. És csupán az 1-es metróvonal második megállójáig jöttünk a központtól, amin legalább 15 állomás van. És ezen kívül még több metróvonal is van. Ebben a negyedben rajtunk kívül egy laowai, vagyis külföldi sem volt, így számos csodálkozó szempárral találtuk szembe magunkat, bennünk mondjuk semmilyen közös nincs az ázsiaiakkal, így érthető is. És Nanjing még igen frekventált helynek számít külföldiek szempontjából, de azok leginkább az egyetemek, illetve a toronyházak, szállodás vonzáskörzetében tanyáznak.

Kókaiként kicsit tartottam a városszörny urbanisztikus agyaraitól, de ez egy olyan hely, ahol akár több évet is el tudnék tölteni. Alig vagyok itt egy hete, de már szeretem, még akkor is, ha kvázi még most sem láttam belőle semmit. Pedig egészen az estébe nyúlóan csak baktattunk, nagy segítségünkre volt a telefon gps-e, hála Istennek működik a térkép, mit még otthon oktrojáltam rá. Mondjuk azt sejtettem, hogy hat millió ember nem egy riksában fog lakni, de hogy ilyen kolosszális legyen, arra korántsem gondoltam. Ebből adódóan szinte kimeríthetetlen lehetőségekben. Az emberek segítőkészek, többségük igen tisztán beszél, szóval még ezzel sincs semminő probléma. Találtam egy fodrászatot is a közelben, ergo ebből a szempontból is megszűnt a para. Fura, hogy talán a meleg miatt, de egész nap mondhatni nem vagyok éhes. Enni eszek, de evés előtt és evés után is ugyanazt a furcsa „hallomásbeli köztes létet” érzem. Másegyebet illetően iszonyatosan lefáradtunk az egész napos mászkálásban, aztán még ráadásul segítettem Minfanéknak mosógépeket pakolni ide-oda az épületek közt. De iszonyat jó nap volt.